Annyi mindenről, és annyi embernek akarok írni. Akkor is, ha tudom, hogy nem fogja elolvasni, mert meg sem fordul a fejében hogy az ott neki, vagy róla szól, vagy csak mert sosem olvasta a blogomat.

Olvastam egy írását valakinek ma, arról szól, h senki nem veszi észre, hogy szarul van, hogy senki nem foglalkozik vele… Sajnálom... Nem tudok ennél többet kimondani, nem lehet leírni, mert mi közöm nekem hozzád, vagy mégis miért érdekelne engem, hogy veled mi van. És mért érdekelne téged, hogy én mit érzek, mit érzek meg, vagy éppen mit gondolok.

Összességében, a helyzet az, hogy vannak pillanatok, amikor kiszakad belőlem egy sóhajtás, vagy könnybe lábad a szemem, és elhaló hangon csak azt mondom: ne… Mert ezekben a pillanatokban borzasztóan hiányoztok. Nem egy ember, de legalább három, lehet hogy több. Vannak pillanatok, amikor elhiszem, hogy jobb ez így, vagy hogy így kellett lennie. Van hogy elhiszem, hogy egyszer túl leszek rajta, hogy már nem vagytok. Hogy nem is olyan sokára, majd csak a szép emlékek maradnak, és nem fognak fájni.

És néha, vagy minden ilyen fájdalmas pillanat után, azt érzem, hogy mennyire egy utolsó szemét vagyok azzal, azokkal, akik most mellettem vannak, akik a barátaim. Mert ahelyett, hogy rájuk figyelnék, még mindig el vagyok foglalva a hülye kis múltammal, ahelyett, hogy a jövőmet tervezném velük, még mindig el-elsírom magam ha meghallok egy számot, meglátok egy-egy dolgot. És ti, akik annyiszor mondtátok, legyetek büszkék, mert ez kívülre nem is látszik, aki pedig tudja, az egyetlen ember, és ő mégis kitart mellettem. Köszönöm.

Néha nem tudom magamat kontrollálni, és akkor írok egy smst, egy fb posztot, vagy épp egy blog bejegyzést. Ez talán velejárója amikor elmúlnak dolgok, de ilyenkor gyenge szarnak érzem magam, mert mit sírok én azok után, akik bántottak, eldobtak...

Ez olyan emlékezős, és kicsit talán nyálasra sikeredő bejegyzés lesz... :P

Te ihletted ezt a bejegyzést. Úgyhogy most így elsőként rólad írok, bár azt hiszem amúgy is rólad írnék :) Szóval ma. Ma nevettem veled, ma majdnem el is sírtam maga melletted, ma kicsit hülye is voltam veled :D A nevetésről eszembe jutott egy dalszöveg részlet: "For all the joy you brought to my life... I'll be thankful baby". A sírás. Az akkor volt, amikor a kezembe adtad a zacsit a nyaklánccal, mint előnévnapi ajándékot :) A palackba zárt üzenet, ami azóta ha nem is egy tengeri vihart, de egy felhőszakadást már túlélt :) Az üzenet meg: "be my best friend forever". És ennyi. azt hiszem ehhez nem kell és nem is tudok többet hozzátenni. Legfeljebb azt, amire emlékeztetett. Azt a kettőt. Mert muszáj emlékeznem...

Az egyik, az nem volt annyira régen. Pár hónapja. Egy délutánt töltöttem Budakeszin. A vadaspark közelében. Azt mondtad, hogy most olyan "best-friend-like aquintance" vagyok neked. Nem voltam a legjobb barátod, csak hasonlítottam rá. Hasonló voltam, és nem tudtál rám jobb szót. Nem tudtad megmondani, h ki is vagyok neked. Ahogyan én is csak azt tudtam, hogy akkor, egy ideig nagyon kellettél.

A másik, az évekkel ezelőtt kezdődött. Öt éve. Majdnem napra pontosan. A névnapomra kaptam egy medált, egy szívet tőled. Amit hordtam nagyon sokáig. És aztán tavaly egyszer levettem. Mert haragudtam rád. Mert összevesztünk. És pár nappal később írtál egy smst, hogy nem tudod h hogyan lesz ez velünk, de mindenesetre visszavehetném a nyakláncot. És visszavettem. És visszavettem megint, és még egyszer. És egy nap zokogva, mert nem akartam hogy így legyen, de végül mégis kitéptem a nyakamból. Azóta is arra vár hogy egy nap talán majd újra... "ha lenne egy aranyhalam..."

És eszembe jut még legalább három másik. Nem egy nap, nem egy tárgy. De három ember. Akik közül van, aki nagyon messze van most tőlem, pedig volt egyszer, nem is olyan rég, nagyon közel. És van egy, aki nem tudom hol van, és hol lesz ezután.

Ez olyan, amit el nem mondhat szó. Nem azért mert ne akarnám, hanem mert egyszerűen nincs rá szó. Mert megérthetetlen, mert megmagyarázhatatlan.

Éjjel csak forgolódni az ágyban, hajnalban felkelni, borzalmasan lassan összekészülődni, zenét hallgatni, kávén, hellen, és almán élni, az utcán körbe sosem nézni, a parkolón bezárt szemmel átmenni...

Butaság. Meg kell tanulnom az emlékeimmel együtt élni. Nem elfelejteni egyszerre mindent, mert olyan nincs, de nem hagyni, hogy a jelenem ne legyen. És csak mosolyogni, mert megtörtént... :)

A bejegyzésnek semmi köze, vagy legalábbis nem sok, a nemzeti ünnephez, azon kívül, hogy ma van :) Ma errefelé néztem, és láttam, hogy egy hónapja nem írtam. Bár őszintén szólva nem is nagyon hiányzott, és ennek valahol még örülök is. Örülök azért, mert képes vagyok nem mindent mindenkinek elmondani. Ahogyan már nem egy ember mondta: nem kell, hogy mindig mindenki lásson rajtam mindent, vagy tudjon rólam mindent.

Persze történt egy csomó dolog. Született döntés, nem is egy. Voltak események. Volt sírás és nevetés. Ezek hozzá tartoznak, azt hiszem. Kezdek visszatalálni önmagamhoz. Továbbra is kötődöm, nem is kicsit, helyekhez, és néhány emberhez, de ez ha változik, akkor majd úgyis jó lesz, ha meg az kell, hogy ők legyenek továbbra  is az igazán fontosak, akkor marad a régiben.

Olvastam. Meglepett, hogy akkor, az utolsó beszélgetés után írtál rólam. És nem lepett meg, hogy nem változol. Mások miatt aggódsz folyamatosan, mások problémáit próbálod megoldani. Magadra nem jut időd, energiád... na mindegy. Te életed, te utad. Végülis te mindigis ez voltál.

Egyéb? Nem nagyon van. Napsütés és szél, és felhők. Tavasz van. Ez pedig azzal jár, hogy nekem bizony jó kedvem van. Szépnek látom a világot, és reményt érzek arra is, ami talán sosem lesz majd úgy, ahogy én álmodom... Bár inkább ez az a jó érzés, hogy bárhogy lesz is, nem dől össze tőle a világ, és az élet megy tovább. Akkor is. Mindig is. :))

Életemben először nem akarom, hogy mindenki tudja. Nem írok. Még csak zenét sem posztolok. Csak bennem van, csak én tudom. Mert eldöntöttem, és jó ez így.

Az is történt emellett, vagy épp ezért, hogy üres lett a falam, mert van ami végetért, és az emlékek egy dobozba zárva várják, hogy egy napon, majd belepillantsak, és mosolyogva gondoljak mindarra, ami az elmúlt másfél évben, akárhogy is, de én voltam. Mert lássuk be, mégiscsak megtörtént, és ha nem is mindig, de voltak szép pillanatok. Kicsit fáj mindig, ha valami véget ér. De majd jönnek újak. Mostmár van helyük, és nem csak a falamon.

Néha még eszembe jut egy-egy apróság. Végülis ki nem törölhetem teljesen. De ez már az, amikor végre nyugi van. :)

Majd egyszer ha leszek annyira, hogy tudjam megírni, kifejteni, akkor majd megteszem, hogy írok, arról, aki, és a másik valakiről, arról, hogy az akkor érzett, vagy az ésszerűbbb, és arról, hogy az Esztus-hiány, meg az ami nekem, és persze a hitelességről, vagy arról, hogy hagyom hogy magától menjen avagy teszek ellene és érte, mert ki tudja, hogy miért és meddig még, azzal akivel vagy aki nélkül, de addig így hagyom megíratlanul, mert nem akarom azt ami nincs bennem és nem én vagyok.

Valaki, valahonnan... ha ráérsz, és nincs jobb dolgod, és ismersz, és tudod, és láttad már, milyen ha hülye vagyok... kéne egy beszélgetés, vedd észre, kérlek... szükségem van valakire... nem tudom ki az és honnan tudnám, de... nem találom a helyem... és egyre haszontalanabbnak érzem magam, és nem megy, hogy másképp csináljam...

Ahha. Megint hülye vagyok. Időnként mindenkivel megesik. Csak reméltem, hogy kicsit végre megszabadulok tőle. Attól, hogy ne tudjam, hogy merre megyek, és mikor, mit, miért csinálok. És most kezdhetem előről... megint... és újra.

Nnajó. Végülis, így vagy úgy, de hozni kell döntéseket, amikhez vagy tartom magamat, vagy valaki meggyőz, hogy hülye döntés volt, és akkor születik egy másik. Csakhogy nálam túl könnyen történik ez. Valahol hiányzik az akaraterő, de mostmár nagyon. És annyi mindent nem értek, de nem találom a jó kérdéseket sem, nemhogy válaszokat.

Annyit tudok, hogy nem hibáztathatok másokat. Még akkor sem, ha ők is tudják, hogy mekkora részük van az életemben. Az életemben, ahova "nem engedtem be" őket. Vajon tényleg nem? Vagy túlságosan is? Nézőpont kérdése, azt hiszem. Mindig rosszul kezdem el, és utána én nem tudok kitartani. Mert nincs szilárd meggyőződésem. És az a kevés is egyre fogy... Előbb-utóbb csak kell találnom valamit, ami értelmet ad ennek az egésznek, és előbb-utóbb csak rájövök, hogy mit is kéne tennem... remélem.

Nincs most bennem megfogalmazva és összerakva egy gondolatsor. Annyi van, hogy kezd egyenesbe jönni a dolgok nagyrésze,  van erőm, hogy ne tegyem azt, amiről úgy gondolom, hogy senkinek sem lenne jó. Nevezetesen? Arról van szó, hogy nem megyek be hozzátok, amíg úgy gondolom, hogy legalább egy ember van ott, akit nem biztos, hogy pozitívan érintene a dolog. Meg persze arról is szó van, hogy akkor szándékszom legközelebb arra járni, ha biztos leszek benne, hogy hátsó gondolatok és rossz érzések nélkül tudok majd ott lenni. :) Viszont akikkel kell, és akarok, azokkal meg úgyis találkozok... "akár" :D

...és citromos sör meg kávé, és madárka madárka az U betűn :) és blabla meg blabla (tényleg tetszettek) ja, meg a morcos biztonsági őr... és a fura arcok, meg a pillanatnyi szívroham :P :D "inkább igyunk" XD és történetek :) és nevetés és hajfesték, és napszemcsi :P és "legyél ügyes holnap" :)... köszönöm a tegnapot <3

Na jaaa. Az élet szép :) És már csak azért is megérte felkelni, hogy találkozzunk. Ma meg munka. A kicsilány dolgozni megy. Csak annyi rossz van a dologban, hogy tényleg nem fogtok látni, ha ezt elkezdem csinálni. És nem csak ti. Nade, majdcsak megoldjuk. Mert arra jut időm, amire/akire akarom hogy jusson...:)

És meglettek a vizsgáim, és minden sikerült. Felvettem a második féléves kurzusokat is már, és még a médiás tárgyakat is. Ami jó, és még így is maradt egy szabad napom, péntekenként nincs suli :D Ami mondjuk munka szempontjából jó, meg úgy általában is :) Ma kiderül, hogy hogy is lesz ez a "dolgozom" dolog. Nem feltétlenül ezt akarom ám én csinálni, bár úgy gondolom, hogy a lényeg az, hogy elkezdjek csinálni valamit, legyen tapasztalatom és aztán majd csinálok mást, keresek más munkát, egyszer meg csak végzek az egyetemen is :P Nem mondom én, hogy álommeló, de legalább valamit csinálok. Amihez mondjuk a következő pár hétben, hónapban, majd nem kevés kitartás kell.

Van valaki, akit nagyon ritkán, és nagyon kevés embernek említek meg. Valaki, akiből nekem nem maradt más, mint egy lap, egy réges-régi emlékkönyvemben, egy színes rajz, és egyetlen szó: ANYUKÁD.

Mikor elmentél már nem voltál olyan közel hozzám. Talán csak idő nem jutott arra, hogy annyit találkozzunk. Meg persze akkor te már gimisként egy "másik világban" éltél. Azóta megtanultam dolgokat. A kapcsolatokat ápolni kell...

Hiányzol. Nem csak a nevünk volt "közös", sok minden más is. És te szerettél. Nem tudom most mért jött elém a képed. Az, ahogy én emlékszem rád. Színes pulcsiban, hosszú, kiengedett szőke hajjal, nevetsz, itt, velünk. És egyszer, egy versenyeden...

Nem tudtam a temetéseden sírni. Talán fel sem fogtam akkor, hogy mi történt veled. Csak évek múlva, csak mostanra...

Én ma búcsúzom tőled. De el nem felejtelek. <3

www.youtube.com/watch

Szóval nem is tudom. (De ezt még mindig határozottan :P) Filozófia vizsgára készülődöm. Pénteken lesz. Aztán még jövő hét kedden egy nyelvtudomány UV. Aztán vége. Szar ez a vizsgaidőszak ám. Szeretnék elmenni kicsit. Valahol csak úgy lenni. És nem gondolni semmire. Csak úgy létezni. Vagy üvöltő zene mellett autókázni az éjszakában. Mert az jó. Vagy ha nincs más, csak ülni az ablakban... mert az is jó.

Össze kéne szednem magam. Hogy ne kelljen még egyszer azt hallanom, hogy "nem is tudom milyen ember lehet maga". Meg mert nem így akarok elkezdeni egy második félévet. De tényleg. :)

Egyébként mostanában egy gondolat járkál a fejemben. Nem egy ember, egészen pontosan kettő, mondta nemrég, hogy életemben eddig nem sokszor hallott, látott igazán őszintének. Az egyik azt mondta egészen konkrétan, hogy most beszélgettünk először őszintén, a másik meg, hogy kb. másodszor vagy 3. látott annak. Így húszon túl éppen ideje lett :P Amúgy nem hiszem, hogy nem voltam őszinte soha máskor. Talán nem teljesen, talán nem mindig mertem felvállalni, és elmondani a véleményem. Vagy volt, hogy ugyan az igazat mondtam és a saját meggyőződésemet, csak éppen rosszul adtam elő...

Mindenki játszik valamilyen szinten. Néha szeretnék az emberek gondolataiba belelátni. Abba, ami az álarc(ok) mögött van. Van egy sor, egy dalban.. "unalom vagy a gond, ami játékokba űz?" Azt hiszem, engem csak az, hogy utálom ha nem történik körülöttem semmi, vagy valami. Egyébként vicces, hogy amikor valaki mást idézek, hogy azt mondta, hogy csak játszom az emberekkel, akkor ellenkeztek vele, viszont utána meg ti mondjátok, hogy sosem voltam őszinte... döntsétek már el.

Amúgy nincs igazad. A felnőttek játéka, nem attól lesz az, hogy milyen korú az adott személy. És nincs miért engem féltened.

Nem akarom, hogy szarul essen. Tudom, hogy voltam nem egyszer hülye, mondtam is hülye dolgokat. De azért... mégiscsak téged hívlak fel... Szóval ne haragudj rám, kérlek. :)

Nem tudom, mi a helyzet nálad
Én nem rég jártam épp feléd
Félve léptem a félhomályba
Fel ne ébresszem múltam szellemét

...

De most fúj a szél
Hangod messze jár
Kinek mondjam el
Mennyire félek a változástól,
Tényleg mennyire fáj

Most kicsit meghalok
Magányomban elsüllyedve
Megvadulva érted ordítok

...

Rég megszokott illatra várva
Gyámoltalan, fáradt vagyok

...

Nincs miért tőled kérni, várni bármit is. Szeretném ha lehetne. De nekem...  Ne hagyd. Kérlek. Mert nincs... értelme.

Mert úgysem tudok normálisan. Beszélni kéne.

Inkább elmegyek sétálni. Mert most fúj a szél... Mert ha folyton csak arra gondolok, arra a bizonyosra, a sok sok bizonyosra, ami együtt a múltam, akkor soha nem tudok jelen idejű lenni.

Inkább mégse. Inkább zene. Két szám. És nem tudsz majd rájönni. De nem is kell. Dehogynem. Kéne az is, hogy legyél. Valaki kéne, hogy legyen.

Te magad mondtad, hogy nem figyeltél rám. És ha nem figyeltél rám aznap, akkor, amikor ott voltam, akkor most honnan tudnád?

Nem kéne másokat vádolni.

Kéne tudnom leszarni. Dolgokat. Kéne inkább magamtól elvárni.

Utálom a kettőt. Mint számot. Túl sok lett belőle mostanában körülöttem. Két hónap, két ember, két dal. Nem kéne hogy jelentsen bármit is. Mégis.

És mosolyra fel! Belülről kéne kifelé haladni. De ha nem megy, akkor egyelőre talán fordítva is megteszi.

Ismerős a helyzet, és mégis új. túlvagyok azon, hogy haraggal, puszta büszkeségből tegyem meg. Elköszöntem, és úgy jöttem el, hogy értettétek a miérteket. Legalábbis remélem. Igen, most maradhattam volna, ezért nem maradtam. Csak látszólag mond ellent a kettő. Elindultam, és én hiszem, hogy jó felé.

Ismerősek az arcok. Sokaké. Ahogy talán az enyém is az sokaknak. Csak két ismerős vagyunk... azért van akivel nem "csak" két ismerős. Aki több, fontosabb. És aki mosolyt csal az arcomra, ahogyan talán én is az övére. :)

Ismerős vagy te. Utálom ezt a szót. Mert nem tudom vajon tényleg ismerem e azokat, akikre azt mondom, az ismerőseim. Szeretném hinni, hogy téged legalább egy kicsit ismerlek, ismertelek. Talán. Túlélted a tegnapot.

Ismerős az érzés. Amit elmondtál. Mert ugyanazt érzem most én is. Talán nem mást kéne hibáztatnom érte, de nem tudok teljesen megbízni senkiben. Benned sem. Nem  mondom, hogy egyik vagy másik ember miatt, de nem megy. És talán jól is van ez így, mert van ami megmarad csak nekem, ami akkor is én leszek, ha megint csalódás ér. És így talán nem is lehet már akkora a csalódás senkiben sem.

Mi a különbség? MI lettem? Ma megtudtam, mert volt, aki megfogalmazza. Az egyetemen nem vagyok több mint egy kód, egy rövidítés, egy vonalkód. Nem ismer senki, nem tudja senki, hogy létezem. Félévente egyszer kézhez kapok egy indexet, néhány üres lappal, és akkor tessék vizsgázzak, majd két hónap múlva vigyem vissza. Ennyi vagyok. Egy leckekönyv egy vonalkóddal.

Érezzem embernek magam? Érezzem úgy, hogy van értelme? Személytelenül, érzések és saját gondolkodás és értelem nélküli négy és fél évet akarok még? Megtanulni néhány emberke által kitalált, sokszor tökértelmetlen dolgot? amiből még a kedves tanárok tovább válogatnak, és közlik h ők ezt vagy azt nem tanítják, mert nemszeretik a szerző illetőt. A kedves diák persze nem dönthet úgy, hogy ő meg mást szeretne tanulni az adott fedőnevet viselő tantárgy címén.

Persze, az én hibám. Én döntöttem úgy, hogy ott akarok tanulni. Csak attól még nem feltétlenül kellene baromságokat tanítani, olyasmit, ami soha senkit nem fog érdekelni, hogy tudom e. Én ennek nem látom értelmét. Már nem. Talán igazán sosem. Vagy csak nem vagyok odavaló, a látszat ellenére sem.