Felhívtál. Nevettem. Beszéltem. Hallgattál. Kérdeztél. Válaszoltam. Őszintén. Megérezted. Akkor is, ha nem vagy sokat a közelemben. Köszönöm. :)

Remélem nem bánod a kölcsönvett címet. És ennyi.

Nem akarlak bántani. Nem is foglak. De most nem tudok maradni. Már nem. Mert van akinek sok lettem. És igaza van. Lehet, hogy csak én érzem így, de én így érzem, és ez elég, hogy ne akarjak oda menni. Egy darabig. Nem tudom meddig. Sajnálom, hogy megígértem a pénteket, a szombatot, meg sok mást. Nem hiszem, hogy lesz. Ideje, hogy legyen jól kijelölt saját utam. És az az út már másfelé megy. Talán idővel majd lehet... talán. De most nem tudok. Ne kérdezd. Nevess sokat. És légy jó! Szeretlek.

Bocsi. Mégsem. Vagy nem olyan, amire kiváncsi vagy, vagy amire számítasz. Nem így kéne ezt. Kéne hogy lehessen beszélgetni, kéne hogy elmondjam. Igazad van. Nem levélben, nem telefonon végre. A szemedbe akarom mondani. Ha még lehet.

www.youtube.com/watch

Meg a fb-n megjelenő többit is.

Mert szeretlek, mert fontos vagy, mert bízom benned. Akkor is, ha nem mutatom ki eléggé. (...) Lesznek még nehéz pillanatok mindkettőnk életében, de átvészeljük, mert ez az élet rendje. Mi ketten együtt, ahogy lennie kell...

Ne haragudj, ma keveset tudtunk beszélgetni, sok dolgom is volt meg az ölelés is elmaradt. Ígérem pótoljuk.

...irogatok Neked, mert szeretek Neked levelet írni :)

Szeretlek, még ha nem is látszik.

"- Pont jókor jössz, mert ez a nap legjobb része.
- Melyik az a rész?
- Az, amikor te meg én mi leszünk."

Én bízom benned.

-Hívni akartalak.
-Most?
-Lehet?
-Akár :P

"head-of-cleaningleadies-effect"

Ezt a mondatot alkottam az imént. És az agyamban kéne lenni ahhoz, hogy ezt valaki igazán értse, de most megpróbálom mégis leírni, hogy mit jelent a „tavasz-érzés”. A fogalom valahol úgy 2003 környékén keletkezett. Még emlékszem, hogy éppen énekkar volt. Kedd vagy csütörtök délután. Olyankor mindig besütött a terembe a nap, főleg az alt szólamra, mert mi ültünk az ablak mellett. És olyankor mindig mosolyogtunk. Persze akkor volt ám más okom is a mosolyra, nem csak a napsütés. Talán pont úgy ahogy most is. Mert süt a nap, kék az ég, finom illatok szállnak (anyu főz), és bár még nagyon messze vagyunk attól, amit tavasznak szokás nevezni, mégis az egész világban, legalábbis amit én érzékelek belőle, ott van az ígérete a boldogságnak, a szépségnek, ott a remény, hogy minden jó lesz. És most egy kicsit az is. Minden rendben van. Mosoly az arcokon, és én egyszerűen nem tudom abbahagyni a vigyorgást. Mert most újra, hosszú idő után újra, őszintén, belülről jön. Ez a „tavasz-érzés”. Amikor tudom, hogy valami új kezdődik, mindenben, magamban. 

Írok, mert már nagyon régen tettem ezt. Persze nem ez az ok, és így teljesen nem is igaz. Mert van valaki, akivel kilométer hosszú leveleket írunk egymásnak. És az jóó. Nagyon, nagyon jó, mert örülök, hogy tudunk beszélni, megismerni, szeretni.

És van egy másik. Akinek a kilométer hosszúakat csak én írom. Ő nem is tud róla. Csak amikor, már nagyon nem bírom ki, hogy nincs válasz, akkor írok egy vicces (a szó teljesen negatív értelmében) emailt, amibe odaírom, hogy választ nem várok, pedig de. Pedig jobban vártam, mint bármi mást. És válaszoltál. (Micsoda meglepetés :P) És abban a válaszban csak egyvalamit nem értek, na jó talán két valamit. Miért kell erővel visszatartanod magad? És mi az, amire akkor gondolsz, amikor azt írod, hogy kinek szólt a „szilveszterem”? Nem tudom, mi volt az, ami bárkinek is szólhatott volna. Amúgy fölöslegesen tartod magad vissza, mert jó ideje már (lehet hogy csak nekem tűnik úgy) nem is született ide semmi. Csak most, csak ez. Egyébként meg, az az email egy pillanat, egy pillanatnyi zavar szüleménye volt. Talán így kellett lennie, talán milliószor meg kellett bánnom azóta, talán nem. Talán mégiscsak jó, ha valamennyit, valahogyan kommunikálunk. Talán hiányoztál, talán még mindig. (Na elég a talánokból.) Hiányoztál. Nem a béküljünk ki értelemben, nem is a megbocsátok értelemben, csak a hiányoztál értelemben. (Khbb.)

Persze van egy harmadik is. Végre tegnap kimondtam azt, amit már nagyon régen akartam. És amire Te nem is adhattál más választ, csak amit már vártam, amire számítottam. Azt mondtam, hogy mindig lesz valami, ami ott tart mellette, ha Te akarod. Ha naponta felb*ssza az agyad, mégis megéri ezt elviselni egy odaígért tárgyért, akkor soha nem is fogsz tudni tőle elszakadni. Vagy más tart ott. De ezt neked kell tudnod. Nah, és erre te csak annyit mondtál, hogy én meg emailezek. Igazad van, de másnak mindig könnyebb tanácsot adni, mást könnyebb visszatartani, mint saját magamat. Egyébként, még ha nem is kellett volna, talán lesz/van valami haszna. Talán „minden rosszban van valami jó”. Lehet, hogy nem is olyan rossz ez. Ki tudja…

Jaaah, van egy negyedik is. Aki messze van. De akivel meglepően (és nem csak számomra meglepően) sokat kommunikálok/tam az elmúlt egy hétben. És ez megintcsak jóó és vicces, a szó teljesen pozitív értelmében. :)

tartok tőle. már nem félek. csak mégis. egy kicsit.

ígéretek lettek letéve. sokfelé. meg kell tartani.

magamért. érted. mert te megtetted helyettem felé.

hát ezért.

és miattatok. kettőtök, vagy talán hármótok miatt.

de nem győzhet le a félelem. már nem.

neked jobban kell. az a bizalom. nem hiába.

szeretlek.

Ma kb reggel 7kor ébredtem. Kávé és muffin illat volt. Az ágyamból kimászva leültem a laptopom elé. Kávésbögre, sütistányér mellettem. Emailt néztem. És csak néztem. És a szememben összefutottak a könnycseppek. És néztem. Egy nevet, egy üzenetet. És olvastam. És az ilyen levelek olvasásakor hálát adok, és arra gondolok milyen szerencsés is vagyok, mert vagytok nekem. Te, és ő, akiről írtál. Mert jól érzed :)

First attempt:

Önmagamban. Tőlem feléd. Elmondtam, hogy mennyire utálom, ha valaki nem őszinte, ha a hátam mögött történik. Aztán hazudtam neked. Mert nem tudtam magamnak sem beismerni, hogy képes voltam rá, hogy már nem vagyok, aki voltam. Mert változtam. Én lettem. Vagy sokkal kevésbé én. Inkább ő. Te nem leszel. Én már sokkal inkább mint te. Csak ezt nem látják azok akik, mert én nem vele vagyok a leginkább ilyen-olyan.

Second attempt:

Már megint. Esztus csak a szokásos. Amikor nem tudok igazat mondani. Azt is nehezen. Nem akartam én hazudni. Csak nehéz elismerni, hogy már annyira nem vagyok az, akiről még Mazs azt mondta, hogy de hát én nem vagyok olyan. Most olyan voltam, és már egy ideje olyan vagyok. Változnak az idők, vele én is. ÉSAZBAJ? Nem feltétlenül. Mmint van amikor nem lehet másképp tenni. Mindig lehet másképp tenni. De én így gondoltam jónak. És továbbra is. Na nem a hazugságot. Azt nem. De ami történt. Elkelne már az a baráti… az ölelésed. Hiányzol.

Third attempt:

Jó volt nálad. Mégis valami történt, mert nem tudtam csak úgy elmondani. Talán naiv voltam.

Fourth attempt:

ÁÁÁÁÁÁÁ

Fifth attempt: (the understandable)

Négy embernek négy féle képpen mondanám el, illetve csak háromnak, merhátzértmégiscsak. A hét elején lementem Sárbogárdra. Egészen hétfő délutántól ott voltam kedd délutánig. Rám fért a kikapcs. Filmnézés, sörözgetés, több liter kóla (el is felejtettem h nekem az nem jó), barát. Csakhogy a jó kis időtöltésbe betörtek olyan gondolatok, amik aztán nem mindenestől hagyták, hogy éljek a pillanatnak. Ilyen gondolat volt, hogy egy pillanatig úgy tekintettem rá, mint aki csak arra van, hogy használjam, aztán eldobjam. Én nem… nem akarok ilyen lenni. Aztán egy másik, amikor valaki egészen más jut eszembe a szobában heverő tárgyakról, és olyankor nehéz azt érezni, hogy nekem most ott jó, és hogy ott akarok lenni, ahol vagyok. Pillanatok voltak, és el is múltak, kicsi mérgüket hagyva csak ott. Dolgok történnek. Talán nem mindig úgy, ahogy mi elképzeljük, vagy ahogyan számítunk rá. Alkalmazkodni kell, vagy változtatni, és akkor jó lesz, előbb vagy utóbb. És:

Learn from yesterday.

Live for today.

Hope for tomorrow.

A film. A musical. Azt néztem a hétvégén. És a látottak kapcsán arra jutottam, hogy egy jól öltöztetett hazugsággal bármit el lehet érni. Aki arra vágyik, elérheti az ünnepelt médiasztárocska életet, aki arra vágyik, az megkaphat egy kapcsolatot, s hogy mindeközben mennyire nem boldog, vagy hogy vajon a lelkiismerete mennyire vádolja, az már más kérdés. Mert "földünk nem más, mint egy furcsa színház, s itt minden férfi és nő színész..."

Elsőként a saját szívét, lelkiismeretét hallgattatja el az ember. S ha az már nem vádol, akkor sokkal könnyebb bárki másnak, és mindenki másnak is hazudni. Persze ez akár lehet fordított sorrendben is, egyes esetekben. Azért hazudni valakinek, mert ő megmondaná azt, amit a lelkiismeret mondana.

Mért most írtam ezt le? Nincs különösebb oka. Nézzetek néha magatokba. És azt tegyétek, amit tényleg úgy gondoltok, hogy tennetek kell, akkor és ott. Később sokkal rosszabb, ha tudod, hogy nem tetted meg, pedig kellett volna. Az elkövetettet megbánni még mindig lehet, de amit soha nem tettél meg, az nincs, és nem lehet vele mit csinálni.

Hiányzol.

- Amúgy jól érezted magad?

- Igen.

 Elhatároztad, hogy elmégy. Hát menj.

 Fenntartom, amit elmondtam. Elmentem. És nincs visszaút.

Tegnap úgy éreztem, hogy megérte. Megérte végigtanulnom a hétvégét. Régen, nagyon régen éreztem már ezt. De amikor minden nehézség nélkül, mosolyogva, könnyedén tudom megírni az irodalom zh-t, és írhtok arról a témáról, amiről senki más nem akar, merthogy az milyen nehéz, nekem meg a kedvencem, akkor megérte.

Persze ennek ellenére, vagy éppen ezért, roppant fáradt lettem tegnap estére. Hazaértem olyan fél hét körül és elmentem aludni. Egy órán keresztül álmodtam. Álmodtam rólatok. Millió meg egy emberről. Nem emlékszem mindenre, de volt egy emlékezetes. Egy blogbejegyzés , ami nem létezik. Ma azzal kezdtem, hogy megnéztem :) és tényleg nincs ott. Cserébe találtam mást. Egy egymondatost. Tudod... tudod.

Találtam ma mást is. Egy igen érdekes és rövidke, alapvetően értelmes információt nem tartalmazó levelet. Csak egy kérés, kérdés, javaslat volt benne. Várom már azt a csütörtököt, bár felteszem, addig akár még beszélhetünk is.

És volt egy álom. Arról a boldogságról, törődésről, szeretetről, amiről nem én beszéltem. Hanem te. Ami hiányzik neked, amit szeretnél egyszer megkapni, tapasztalni. Álmomban mindenki boldog volt. Nem maradt le semmiről, és elérte azt, amire annyira vágyott. :)

- Ismerd el, hogy szeretsz szenvedni. Én már megtettem...

- Szeretek szenvedni... Most örülsz?

Mégis mifenéért szeretjük?