Annyi mindenről, és annyi embernek akarok írni. Akkor is, ha tudom, hogy nem fogja elolvasni, mert meg sem fordul a fejében hogy az ott neki, vagy róla szól, vagy csak mert sosem olvasta a blogomat.

Olvastam egy írását valakinek ma, arról szól, h senki nem veszi észre, hogy szarul van, hogy senki nem foglalkozik vele… Sajnálom... Nem tudok ennél többet kimondani, nem lehet leírni, mert mi közöm nekem hozzád, vagy mégis miért érdekelne engem, hogy veled mi van. És mért érdekelne téged, hogy én mit érzek, mit érzek meg, vagy éppen mit gondolok.

Összességében, a helyzet az, hogy vannak pillanatok, amikor kiszakad belőlem egy sóhajtás, vagy könnybe lábad a szemem, és elhaló hangon csak azt mondom: ne… Mert ezekben a pillanatokban borzasztóan hiányoztok. Nem egy ember, de legalább három, lehet hogy több. Vannak pillanatok, amikor elhiszem, hogy jobb ez így, vagy hogy így kellett lennie. Van hogy elhiszem, hogy egyszer túl leszek rajta, hogy már nem vagytok. Hogy nem is olyan sokára, majd csak a szép emlékek maradnak, és nem fognak fájni.

És néha, vagy minden ilyen fájdalmas pillanat után, azt érzem, hogy mennyire egy utolsó szemét vagyok azzal, azokkal, akik most mellettem vannak, akik a barátaim. Mert ahelyett, hogy rájuk figyelnék, még mindig el vagyok foglalva a hülye kis múltammal, ahelyett, hogy a jövőmet tervezném velük, még mindig el-elsírom magam ha meghallok egy számot, meglátok egy-egy dolgot. És ti, akik annyiszor mondtátok, legyetek büszkék, mert ez kívülre nem is látszik, aki pedig tudja, az egyetlen ember, és ő mégis kitart mellettem. Köszönöm.

Néha nem tudom magamat kontrollálni, és akkor írok egy smst, egy fb posztot, vagy épp egy blog bejegyzést. Ez talán velejárója amikor elmúlnak dolgok, de ilyenkor gyenge szarnak érzem magam, mert mit sírok én azok után, akik bántottak, eldobtak...