Életemben először nem akarom, hogy mindenki tudja. Nem írok. Még csak zenét sem posztolok. Csak bennem van, csak én tudom. Mert eldöntöttem, és jó ez így.Az is történt emellett, vagy épp ezért, hogy üres lett a falam, mert van ami végetért, és az emlékek egy dobozba zárva…

Majd egyszer ha leszek annyira, hogy tudjam megírni, kifejteni, akkor majd megteszem, hogy írok, arról, aki, és a másik valakiről, arról, hogy az akkor érzett, vagy az ésszerűbbb, és arról, hogy az Esztus-hiány, meg az ami nekem, és persze a hitelességről, vagy arról, hogy hagyom…

Valaki, valahonnan... ha ráérsz, és nincs jobb dolgod, és ismersz, és tudod, és láttad már, milyen ha hülye vagyok... kéne egy beszélgetés, vedd észre, kérlek... szükségem van valakire... nem tudom ki az és honnan tudnám, de... nem találom a helyem... és egyre haszontalanabbnak…

Nincs most bennem megfogalmazva és összerakva egy gondolatsor. Annyi van, hogy kezd egyenesbe jönni a dolgok nagyrésze,  van erőm, hogy ne tegyem azt, amiről úgy gondolom, hogy senkinek sem lenne jó. Nevezetesen? Arról van szó, hogy nem megyek be hozzátok, amíg úgy gondolom, hogy…