Mert úgysem tudok normálisan. Beszélni kéne.

Inkább elmegyek sétálni. Mert most fúj a szél... Mert ha folyton csak arra gondolok, arra a bizonyosra, a sok sok bizonyosra, ami együtt a múltam, akkor soha nem tudok jelen idejű lenni.

Inkább mégse. Inkább zene. Két szám. És nem tudsz majd rájönni. De nem is kell. Dehogynem. Kéne az is, hogy legyél. Valaki kéne, hogy legyen.

Te magad mondtad, hogy nem figyeltél rám. És ha nem figyeltél rám aznap, akkor, amikor ott voltam, akkor most honnan tudnád?

Nem kéne másokat vádolni.

Kéne tudnom leszarni. Dolgokat. Kéne inkább magamtól elvárni.

Utálom a kettőt. Mint számot. Túl sok lett belőle mostanában körülöttem. Két hónap, két ember, két dal. Nem kéne hogy jelentsen bármit is. Mégis.

És mosolyra fel! Belülről kéne kifelé haladni. De ha nem megy, akkor egyelőre talán fordítva is megteszi.