Rád gondolok. Nem arra akitől a címet kölcsönöztem... Hiányzol, és leírhatatlan érzés, ami elborít, mikor tudom hogy én is neked. Nem tudom, hogy hagyni akarlak e eltűnni a feledés homályában s hogy az elhalványuló emlékek végső ködbe veszése lehetséges e egyáltalán. NEM.

Soha-nem-feledés. Emléközön.

Mit kéne? Mit lehet?

Szeretnék most magamból mindent kiírni. A vívódásaimat, azokat a dolgokat, amik mostanában úgy foglalkoztatnak, de nem hiszem, hogy most és itt ez a megfelelő hely erre. Úgyhogy azt hiszem egy darabig  még, továbbra is az asztalfiókomnak, és a laptopomnak írok csak, aztán valahol, valahogyan majd ezek az írások egyszer megjelennek, és remélem, hogy nem csak annyi lesz az értelmük, hogy én kiírtam magamból dolgokat, de hogy lesznek ezek segítségül majd valakiknek, akárha csak annyira is, hogy lássák, hogy más is küzdött azokkal a nehéz kérdésekkel amikkel ők, és bátorítást ad majd az, hogy én túléltem ezeket a dolgokat, bátorítást, hogy ne feladják a harcot, hanem menjenek tovább előre, mert van fény az alagút végén, mert vannak válaszok, és van megoldás. :)

"Menj csak, menj. Ne is lássalak soha többé."

A gyerek nem tud hazudni, nem tud megjátszani. A felnőtt álcáz. A felnőtt nem meri kimondani, megmutatni azt, amit igazán gondol és érez. A felnőtt fél, hogy kinevetik. A gyerek nevet, magán, másokon és együtt. A gyerek nem visel maszkot az arcán. Nem rejti el, ha fáradt, unatkozik, vagy épp szomorú. A gyerek kimondja a gondolatait. Az igaziakat. Nem az elvártakat. Ostoba a felnőtt világ, az összes elvárásaival, amivel megöli az emberek önmagát. Kényszerít hazudni, mert azt akarja, hogy azt akard, hogy mások szerint „normális” legyél. A gyerek nem akar mások szerinti lenni. A gyerek él.

A gyerek mer szeretni. Szeretni egymást és másokat. Szeretni dolgokat, amikre a felnőtt azt mondja, hogy azok gyerekesek. A gyerek szereti a régi vonatokat, amiken már azelőtt kinyitható az ajtó, hogy a vonat megállt volna. A gyerek szereti megnyomni a jelzőgombot a járműveken. A gyerek szereti várni, hogy a piros zöldre váltson. A gyerek szeret nevetni ha szemébe süt a nap, és utálja a napszemüveget. Örül a szemébe fújó szélnek, az arcán végigfolyó esőnek, az ázott fű élet-illatának. Szereti a hajnal fényeit. A gyerek sírni tud néhány szép mondaton, egy-egy dalon, néhány hang szépségén.

A felnőtt nagy dolgokat vár. Vár mindaddig míg már késő lesz felismernie: mindaz ami boldoggá tehette volna, ott volt körülötte, az Isten-alkotta világ minden mozdulatában, hangjában, fényeiben, lélegzetvételében. A gyerek felismeri az élet apró rezdüléseinek örömét. A gyerek boldog.

Mennyi szép képet őrzünk eltitkolva… nem is tudod, hogy mit jelentettél nekem. Sokáig én sem tudtam. Fogalmad sincs az emlékeimről. Szeretnék veled találkozni. Szeretném, ha ott lehetne folytatni, ahol megszakadt. Azt hiszem erre azt mondanák, hogy butaság, mert nem lehet ott folytatni, főleg nem kérhetem én ezt, mert ugye én voltam az, aki eltaszítottalak. Én mégis azt hiszem, hogy lehetne. Ha igaz volt amit írtál, ha igazán úgy gondoltad, hogy bármikor jutsz is eszembe. Sosem felejtettelek el, és bár lehet hogy sosem fogod ezt elolvasni, mégis le kell írnom, mert le kell írnom.

Nem akarok magyarázkodni, mert a magyarázat nem számít. Mert tudom, hogy tettem valamit, amit nem érdemeltél meg. Akkor azt tartottam helyesnek, ma úgy gondolom, tévedtem, de az már megtörtént.

I just couldn't forget you. Maybe it is too late now. Maybe not. Maybe I shouldn't write this piece. I don't want it to be late. I'm sorry for walking away like that. miss you.

https://www.youtube.com/watch?v=wwCykGDEp7M&ob=av2n

Hiányzol. Nem tudom hányan fogják azt gondolni, hogy nekik szól. Nem tudom hány embernek szólhatna. De engem jelenleg egyetlen ember fájó hiánya kínoz. Nem tudom, ki fogja ezt elolvasni, és kiből mit vált majd ki. Átvertem magamat, és másokat is. Ostoba voltam, és a magam kárán kellett megtanulnom, hogy jobb időben, akkor-és-ott kimondani azt, amit érzek, gondolok.

Most A.-val ezt részben megtettem. De úgy tűnik, hogy ő nem igazán értette meg. Lehet, hogy nem voltam elég világos. Lehet, hogy csak nem akarja megérteni.

Nem tudok egyvalakit szeretni, mert mindenkit szeretek. Mert nekem sokakat kell szeretnem, mert nem tudok másképp. Nem tudok utálni, és ha a haragszom is, csak nagyon rövid ideig. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem vágyom a szerelemre. De nem várhatom el senkitől, hogy úgy szeressen, amikor pontosan tudom, hogy én azt nem tudom viszonozni. Szeretni tudok bárkit, mint embert, barátot, de a szerelembe túl nagy részemet kéne beleadnom, és úgy érzem, hogy nem maradna másoknak a szeretetemből.

Sajnálom. Szerettem. Egyszer. Valakit. Amiről azt gondolom, hogy senki nem hitte el, hogy igazi volt. Pedig de. Szeretném tudni még egyszer azt a szeretetet adni, amit te is éreztél, egy rég volt délutánon, egy ölelésben. Az volt szerelem, volt barátság, volt emberség, volt vágy, volt boldogság.

Mit csinálok? Dübörög a fülemben valami zene, és bámulom a laptopomat. semmit. most tényleg csak ülök és a gondolataim szabadon futkároznak. ennyi.

Mert ellentmondásos vagyok.

Mert meg akarok felelni.

Mert ember vagyok.

Mert szeretek.

Mert hiszek.

Mert félek.

 

Csak mert nektek nem tetszik, vagy mert irigykedtek, vagy csupán az a bajotok, hogy én dolgokat másképp csinálok, mint ti, azért még nem kéne így viselkedni. A helyzet az, hogy még így is csak rossz másodperceket tudtok okozni. Nem azt mondom, hogy én mindent jól csinálok. Csak azt mondom, hogy nem hiszem hogy bármilyen jogotok lenne ahhoz, hogy fölöttem ítélkezzetek, vagy olyan nagyképűen és lenézően viselkedjetek, ahogyan azt napok óta teszitek már. Mennyivel vagytok ti különbek mint én vagy ő?

Nem azért írom ezt, hogy titeket bántsalak. Csak szeretném, hogy az általatok olyan sokat hangoztatott szeretet vagy összetartás útjába ne állhasson egyikünk vagy másikunk pillanatnyi hangulata, viselkedése. Másrészt írom azért, mert ha valamit meg kellett volna már tanulnotok az évek alatt, az az elfogadás, megbocsátás. Főleg akkor, hogy ha az illető ellenetek soha semmi rosszat nem tett. Nem azt kérem, hogy bárkit fogadjatok el, vagy hogy legyetek hiszékenyek. Szó sincs erről. Azt kérem csupán, hogy a büszkeségetek és az előítéleteitek ne legyenek olyan nagyok és fontosak, hogy kapcsolatokat tegyenek tönkre és életeket mérgezzenek meg.  Meg persze azt, hogy a bűnt gyűlöljétek és ne a bűnöst. (Jól tudom, hogy ez kicsit sem könnyű.)

Múlt hét. Tábor. Az első napok lehangoltsága után, jött az utolsó két nap, amikor szemmel láthatóan, jól, nagyon jól voltam. Két beszélgetés. És két este. Amiről bárki, bármit mondhat, bennem mégis „csak” az az érzés maradt meg, hogy valami hihetetlenül jó volt, egyrészt, hogy ott ültünk a parton és beszélgettünk. Aztán jó volt rájönni, h tényleg nem olyan vagy, mint ahogy mások látják, vagy ismernek… (és igen az ezzel kapcsolatos aggályaimat elmondtam neked, és ez is jó), és szép volt nagyon a csillagos ég, és viccesek voltak a nyári éjszaka „félelmetes” hangjai :P :)

És tegnap Margit-sziget. És az, hogy igazából kicsit sem esett nehezemre, hogy őszinte legyek veled, hogy nem gondolkodtam azon, hogy na most vajon mennyit, és mit mondjak el neked. Hehee… és szeretem amikor már a sokadik emberrel is úgy beszélgetek, hogy csak terelem a témát, és nem érdekel, hogy mit gondol, vagy hogyan akar beleszólni a dolgaimba… és vicces nézni, hallgatni, ahogy az emberek kombinálnak :D :D

Köszönöm neked, az egyetlennek, aki tudja, hogy hogyan is volt, köszönöm, hogy meghallgattál. És köszönöm az imáidat. Hálát adok érted, hogy megismerhettelek, hogy közelebb kerültünk egymáshoz. :)

És mai ige: "Szóljatok Jeruzsálem szívéhez, és hirdessétek néki, hogy vége van nyomorúságának..." (Ézsaiás 40:2)

…a bizonyítványom helyett azt, amit amúgy nem hiszem hogy igazán meg lehet magyarázni.

Hogy mértis beszélgetek bizonyos emberekkel. Hogy mért van velük egyáltalán bármilyen kapcsolatom. Hogy mégis mit számítanak még ők nekem. És hogy mindez mit jelent, vagy nem jelent.

3 ember. Egyikükkel nem is volt igazából semmi közünk egymáshoz, egészen addig, amíg neki köze volt egy másik hozzám közel álló személyhez. Jó vele beszélgetni, sok-sok közös dologról. Nem egészen értem a dolgot, és nem tudom hogy ő mit vár ettől a kapcsolattól. De jó érzés odafigyelni valakire, akivel ennyire tudunk hasonlítani, és azt hiszem mindketten tudunk a másiknak tanítani dolgokat. Szeretném, hogy minden olyan szépen maradjon, ahogy eddig. Persze úgysem lesz mindig így (mert megint az örök pesszimizmusom), mert semmi nem marad változatlan. De most nagyon örülök a beszélgetéseknek, és hogy a barátomnak mondhatom.

A második olyan valaki, akit nagyon szeretek. Nem tudom igazából megmagyarázni ennek az okát, okait. Több olyan dolog volt mindkettőnk életében, személyiségében, ami „elrontotta” a kapcsolatunkat. Vagy nem is tudom, hogy fogalmazzam ezt meg. Voltunk nagyon közel is egymáshoz, aztán meg olyan távol is, hogy el se tudtam hinni, hogy mi régen milyen jókat beszélgettünk, mennyi időt töltöttünk együtt. Sokszor hiányzik. Olyankor hajlamos vagyok meggondolatlanul viselkedni. De most nem ez a helyzet. Most esetenként beszélünk, találkozunk, és „értelmesen” tudunk egymás mellett létezni. És ez megint nem jelenti azt, hogy ez majd mindig így is lesz. Azt gondolom sokszor, hogy már nem tud nekem meglepetést okozni, és mégis. A közelmúltban is, nem is egyszer. De kezdem ezt egész jól viselni.

Mert elviselnem meg kell. Mert végleg véget vetni nem akarok neki. Mert nem tudok. Még akkor sem, ha a józan eszem szerint úgy könnyebb lenne idővel, vagy úgy jobb lenne nekem. Inkább elviselem a szeszélyeket (igen, akkor is ha szarul esik, és fáj), mondván, hogy bennem is éppen elég elviselni való van, és van aki el is visel. Ahogyan a fent említett is, időről-időre. És mert szeretem, és ezt nem tudom másképp mondani, vagy megmagyarázni. Sokan nem értik, hogy miért nem fordítok hátat. Azt gondolom, hogy persze, én szívesen hallgatom meg a véleményüket, de az én kapcsolataim, az én életem, és akárhogyis, de azt, hogy kivel beszélek, barátkozok, már nem lehet helyettem eldönteni, hiába akarják mások. Nem kell nekik mindent tudni, mindent érteni és mindenbe beleszólni. Azt, hogy nem tudok utálni, és hogy szeretem ezeket az embereket, úgysem tudják megváltoztatni. 

A harmadik ember. Nem tudok róla igazából mást írni, csak azt, amit a második személyről leírtam. Pontosabban majdnem ugyanazt tudom mondani. Hozzá még csak annyit teszek, hogy az eredeti "terv" nem így volt, és most a jelenlegi helyzet igen labilis, mégis próbálok benne biztos pontot találni, ami talán nem fog egyik pillanatról a másikra megváltozni. Ha pedig mégis, akkor majd kezdem előröl az egészet.

Eltűnődöm rajta, hogy milyen apró és kicsi dolgok elegek ahhoz, hogy mosoly legyen az arcokon, és mégis sokszor mennyit kell várni egy-egy ilyen apró-kicsi dologra.

De most voltak, nem is egy, és most mosoly az arcomon :)

Rájöttem (no lám, megint :P), hogy úgy kell azt, hogy örülök, amikor jó, mert mért ne érezném jól magam? Aztán a jót elteszem a rossz időkre, és megőrzöm az emlékeket. Aztán egy idő után megint jó lesz... különben unalmas lenne :P :D

Szia! Nem kérhetném tőled, de hívj fel lécci. Mert nem bírom tovább. A saját hülyeségem miatt. Sajnálom h bántottalak. Nem érdemelted, és én... futottam vmi, vki után aminek semmi értelme vagy haszna nem vt. Bocsásd majd meg egyszer, ha tudod.

Ezt sem lenne szabad. "Mielőtt teljesen bekattanék..."

Beszélek emberekkel fb chat-en. És közben bőgök. Mert nem tudok mást csinálni. mert a saját hülyeségem ellen már nem tudok mit tenni. Mért írom ezt a bejegyzést? Mert nem tudok egyedül mit kezdeni vele. És mégis nem akarom h tudja bárki. De nem megy másképp.

Neked nem mondhatom most. Mert neked amúgy is rossz. És neked az kell, hogy most ne legyen nekem is bajom. És különbenis. Azt mondtam, hogy nem akarok róla beszélni. Nem tudom h jobb lenne e attól...

"A szív memóriája a rossz emlékeket kiveti magából, a jókat pedig felnagyítja, s ezzel a csalafintasággal érjük el, hogy el tudjuk viselni a múltat." és ha nem??? ha már hónapok óta nem?????

Különbenis. A jó emlékek felnagyítása nem is biztos hogy olyan jó.

"Mindig visszatérő emlékek. Sosem-feledés."

"És ne kérdezd meg ki bántott."

Remélem te sosem olvasod majd ezt. Nem akarom h tudd, h ezt érzem. Hogy még mindig. Nem akarom neked elmondani. Mert már nem lehet. Vagy most nem lehet.

A többiek... már nem tud számítani amit gondolnak. És mégis. És fáj.

Miért kéne mást tennem, amikor te is ezt csináltad? Te, aki azelőtt sosem. Hol a tartás? A tied. És az enyém is.

 És szégyellem magam. Mert ez nem megoldás.

Ülök az ágyamon. Lábamon a laptop. És már fáj. Mert amúgy is fáj. Mert béna voltam, mert szombaton leestem a lépcsőn, és valami borzalmas módon lila-kék-zöld. Mindegy, nem számít. Úgyis előbb meggyógyul, mint ahogy bárki várná. Mert nem tudok beteg lenni, mert túlságosan ellenállok a fizikai jellegű problémáknak, és a fizikai fájdalmat százszor jobban viselem, mint ha a lelkemet bántják, bántom én magam, vagy csak… fáj.

Ma éjszakára filmmaratont tervezek. NCIS, Szívek szállodája, meg ami még eszembe jut. Mert most ehhez van kedvem. Meg persze kedvem az lenne dolgokhoz, sokmindenhez. De azt hiszem, sőt tudom, hogy bármi másból most semmi jó nem származna számomra, viszont kikapcsolnom kell. És az irodalom most nem köt le. Merthogy hétfőn meg vizsgám lesz, és tanulni kéne. De most nem megy a fejembe egy szó sem. Mert tele van egy csomó mindennel, és Shakespeare bácsi akármennyire is szeretné de nem tud eléggé lekötni. Eléggé ahhoz, hogy ne olyan dolgokon rágódjak, amiket már nem lehet meg nem történté tenni, dolgokon amik nem változnak, és így változhatatlanságukban még érthetetlenebbek, mint ha megváltoznának egy-egy esemény után.

Tudom, hogy talán életem legnagyobb hülyeségeit követtem el mondjuk úgy tavaly. Persze volt aki erre azt mondta, hogy mit számítanak ezek, hiszen az emberek úgyis elfelejtik, és ilyen korban az ember nem tud olyasmit tenni, ami komolyabban befolyásolná az életét, vagy a mások róla alkotott képét. De nekem nem számít, már nem, hogy mások mit gondolnak. Mmint nem úgy. Mert én igenis tudni fogom, és emlékezni fogok mindarra ami a múltam, amit elkövettem, akár évekkel ezelőtt is. Engem befolyásolnak, a gondolataimat. Persze nem mindig negatívan, de ezt azt gondolom, hogy nem magamnak köszönhetem ha nem így volt, hanem egyvalakinek, aki még nálam is jobban tud azokról a dolgokról, amiket bármikor az életem során tettem vagy tenni fogok.

Hogy miről szól ez? A lényeget azt hiszem egy ma olvasott idézet igen jól kifejezi, és ennyi:

„Jobb volt ahhoz ragaszkodnom, amit Isten mondott, mint amit a szívem. Biztonságosabbnak látszott.” (Elizabeth Elliot)