A gyerek nem tud hazudni, nem tud megjátszani. A felnőtt álcáz. A felnőtt nem meri kimondani, megmutatni azt, amit igazán gondol és érez. A felnőtt fél, hogy kinevetik. A gyerek nevet, magán, másokon és együtt. A gyerek nem visel maszkot az arcán. Nem rejti el, ha fáradt, unatkozik, vagy épp szomorú. A gyerek kimondja a gondolatait. Az igaziakat. Nem az elvártakat. Ostoba a felnőtt világ, az összes elvárásaival, amivel megöli az emberek önmagát. Kényszerít hazudni, mert azt akarja, hogy azt akard, hogy mások szerint „normális” legyél. A gyerek nem akar mások szerinti lenni. A gyerek él.

A gyerek mer szeretni. Szeretni egymást és másokat. Szeretni dolgokat, amikre a felnőtt azt mondja, hogy azok gyerekesek. A gyerek szereti a régi vonatokat, amiken már azelőtt kinyitható az ajtó, hogy a vonat megállt volna. A gyerek szereti megnyomni a jelzőgombot a járműveken. A gyerek szereti várni, hogy a piros zöldre váltson. A gyerek szeret nevetni ha szemébe süt a nap, és utálja a napszemüveget. Örül a szemébe fújó szélnek, az arcán végigfolyó esőnek, az ázott fű élet-illatának. Szereti a hajnal fényeit. A gyerek sírni tud néhány szép mondaton, egy-egy dalon, néhány hang szépségén.

A felnőtt nagy dolgokat vár. Vár mindaddig míg már késő lesz felismernie: mindaz ami boldoggá tehette volna, ott volt körülötte, az Isten-alkotta világ minden mozdulatában, hangjában, fényeiben, lélegzetvételében. A gyerek felismeri az élet apró rezdüléseinek örömét. A gyerek boldog.