Ülök az ágyamon. Lábamon a laptop. És már fáj. Mert amúgy is fáj. Mert béna voltam, mert szombaton leestem a lépcsőn, és valami borzalmas módon lila-kék-zöld. Mindegy, nem számít. Úgyis előbb meggyógyul, mint ahogy bárki várná. Mert nem tudok beteg lenni, mert túlságosan ellenállok a fizikai jellegű problémáknak, és a fizikai fájdalmat százszor jobban viselem, mint ha a lelkemet bántják, bántom én magam, vagy csak… fáj.

Ma éjszakára filmmaratont tervezek. NCIS, Szívek szállodája, meg ami még eszembe jut. Mert most ehhez van kedvem. Meg persze kedvem az lenne dolgokhoz, sokmindenhez. De azt hiszem, sőt tudom, hogy bármi másból most semmi jó nem származna számomra, viszont kikapcsolnom kell. És az irodalom most nem köt le. Merthogy hétfőn meg vizsgám lesz, és tanulni kéne. De most nem megy a fejembe egy szó sem. Mert tele van egy csomó mindennel, és Shakespeare bácsi akármennyire is szeretné de nem tud eléggé lekötni. Eléggé ahhoz, hogy ne olyan dolgokon rágódjak, amiket már nem lehet meg nem történté tenni, dolgokon amik nem változnak, és így változhatatlanságukban még érthetetlenebbek, mint ha megváltoznának egy-egy esemény után.

Tudom, hogy talán életem legnagyobb hülyeségeit követtem el mondjuk úgy tavaly. Persze volt aki erre azt mondta, hogy mit számítanak ezek, hiszen az emberek úgyis elfelejtik, és ilyen korban az ember nem tud olyasmit tenni, ami komolyabban befolyásolná az életét, vagy a mások róla alkotott képét. De nekem nem számít, már nem, hogy mások mit gondolnak. Mmint nem úgy. Mert én igenis tudni fogom, és emlékezni fogok mindarra ami a múltam, amit elkövettem, akár évekkel ezelőtt is. Engem befolyásolnak, a gondolataimat. Persze nem mindig negatívan, de ezt azt gondolom, hogy nem magamnak köszönhetem ha nem így volt, hanem egyvalakinek, aki még nálam is jobban tud azokról a dolgokról, amiket bármikor az életem során tettem vagy tenni fogok.

Hogy miről szól ez? A lényeget azt hiszem egy ma olvasott idézet igen jól kifejezi, és ennyi:

„Jobb volt ahhoz ragaszkodnom, amit Isten mondott, mint amit a szívem. Biztonságosabbnak látszott.” (Elizabeth Elliot)