…a bizonyítványom helyett azt, amit amúgy nem hiszem hogy igazán meg lehet magyarázni.
Hogy mértis beszélgetek bizonyos emberekkel. Hogy mért van velük egyáltalán bármilyen kapcsolatom. Hogy mégis mit számítanak még ők nekem. És hogy mindez mit jelent, vagy nem jelent.
3 ember. Egyikükkel nem is volt igazából semmi közünk egymáshoz, egészen addig, amíg neki köze volt egy másik hozzám közel álló személyhez. Jó vele beszélgetni, sok-sok közös dologról. Nem egészen értem a dolgot, és nem tudom hogy ő mit vár ettől a kapcsolattól. De jó érzés odafigyelni valakire, akivel ennyire tudunk hasonlítani, és azt hiszem mindketten tudunk a másiknak tanítani dolgokat. Szeretném, hogy minden olyan szépen maradjon, ahogy eddig. Persze úgysem lesz mindig így (mert megint az örök pesszimizmusom), mert semmi nem marad változatlan. De most nagyon örülök a beszélgetéseknek, és hogy a barátomnak mondhatom.
A második olyan valaki, akit nagyon szeretek. Nem tudom igazából megmagyarázni ennek az okát, okait. Több olyan dolog volt mindkettőnk életében, személyiségében, ami „elrontotta” a kapcsolatunkat. Vagy nem is tudom, hogy fogalmazzam ezt meg. Voltunk nagyon közel is egymáshoz, aztán meg olyan távol is, hogy el se tudtam hinni, hogy mi régen milyen jókat beszélgettünk, mennyi időt töltöttünk együtt. Sokszor hiányzik. Olyankor hajlamos vagyok meggondolatlanul viselkedni. De most nem ez a helyzet. Most esetenként beszélünk, találkozunk, és „értelmesen” tudunk egymás mellett létezni. És ez megint nem jelenti azt, hogy ez majd mindig így is lesz. Azt gondolom sokszor, hogy már nem tud nekem meglepetést okozni, és mégis. A közelmúltban is, nem is egyszer. De kezdem ezt egész jól viselni.
Mert elviselnem meg kell. Mert végleg véget vetni nem akarok neki. Mert nem tudok. Még akkor sem, ha a józan eszem szerint úgy könnyebb lenne idővel, vagy úgy jobb lenne nekem. Inkább elviselem a szeszélyeket (igen, akkor is ha szarul esik, és fáj), mondván, hogy bennem is éppen elég elviselni való van, és van aki el is visel. Ahogyan a fent említett is, időről-időre. És mert szeretem, és ezt nem tudom másképp mondani, vagy megmagyarázni. Sokan nem értik, hogy miért nem fordítok hátat. Azt gondolom, hogy persze, én szívesen hallgatom meg a véleményüket, de az én kapcsolataim, az én életem, és akárhogyis, de azt, hogy kivel beszélek, barátkozok, már nem lehet helyettem eldönteni, hiába akarják mások. Nem kell nekik mindent tudni, mindent érteni és mindenbe beleszólni. Azt, hogy nem tudok utálni, és hogy szeretem ezeket az embereket, úgysem tudják megváltoztatni.
A harmadik ember. Nem tudok róla igazából mást írni, csak azt, amit a második személyről leírtam. Pontosabban majdnem ugyanazt tudom mondani. Hozzá még csak annyit teszek, hogy az eredeti "terv" nem így volt, és most a jelenlegi helyzet igen labilis, mégis próbálok benne biztos pontot találni, ami talán nem fog egyik pillanatról a másikra megváltozni. Ha pedig mégis, akkor majd kezdem előröl az egészet.
