Esik a hó. Hópelyhek hullottak az arcomba. Fúj a szél is. Basszus, nem tudok úgy írni, hogy ne valakinek írjak. Akár név nélkül is. Mert úgy látom értelmét írni, főleg egy ilyen címmel. Persze lehet, hogy ez megint olyasmi lesz, ami egyrészt nem egy emberről, nem egy embernek szól. Vagy mittudomén. :)

Szóval, mint azt már tudod, én sosem fázom. Vagy csak nagyon ritkán. Éppen ezért semmi bajom a téllel. Nekem az is tud olyan szép lenni, mint a nyár. Vasárnap hóviharban sétáltam estefelé, vagy inkább délután még, csak már sötét volt. És nem rágódtam, csak gondolkodtam. Az akkori gondolkodni valómhoz aztán azóta került még egy pár más is. Nem is igazi gondolkodás volt ez, nem egy kérdésről, témáról, inkább csak felidéztem pillanatokat, apró mozdulatokat, szavakat, mosolyokat, tekinteteket. Szeretem ha van mellettem valaki. Nem szeretek egyedül lenni. Mmint átölelni valakit, vagy csak tudni, hogy ott van közel és lehet hozzá bújni, a világon a legjobb dolog. Csajból vagyok. :)

Tudnék, mert van elég, történésekről, beszélgetésekről, várható találkozásokról írni. De ez nem az a nap, amikor úgy mindent percre pontosan át akarok látni. Most vannak már megszervezettek, vannak félig megbeszéltek. Nyilván nem fogom hagyni, hogy minden csak úgy magától történjen, mert azért ennél jobban szeretem ám kézben tartani a dolgokat.

Nem tudom miről akar ez itt szólni. Boldog vagyok. Nem nyomaszt semmi. Nem rágódom faszságokon, cserébe oda tudok figyelni fontosabb dolgokra. Egyszer remélem majd te is tudod ezt érezni.

Nem tudom miről fog ez itt szólni. Sok mindenről szólhatna. Vannak dolgok, amik történnek, és nem tudom meghatározni a helyüket, talán még a szerepüket sem egyelőre az életemben. De most nem ezekről fogok írni. Mert nem akarok, meg talán most ez nem is kell nekem annyira.

Írok magamról. Arról, aki vagyok. Van, aki azt mondja, hogy rajtam, mindig minden látszik. Van olyan, aki szerint talán nem. Van, aki nem tudja. Nyilván első körben meg kell ismerni. Engem. Ahhoz, hogy egyáltalán tudja valaki, hogy mi olyan történik, ami látszódhatna. Kell, hogy közel legyen annyira, hogy megbízzak benne, hogy elmondjak neki dolgokat. Volt mostanában valaki, akiről azt hittem, hogy megbízom benne. Rá kellett jönnöm, hogy amikor azt hittem, akkor csak a szükséghelyzet hozta úgy, hogy neki mondtam el sok mindent. Sőt volt amit elmondani sem voltam képes, csak leírtam vagy ilyesmi. Nem bíztam benne, csak egy nagyon rövid ideig. Míg először el nem lökött magától. Utána, akárhogy is, de nem volt bizalom abban a kapcsolatban. Mint látható, nem is működött. Ma már könnyű szívvel mondom, hogy nincs miért sajnálnom azt a kapcsolatot, mert ha nem is a legelején, de nagyon hamar megbukott már, akkor is, ha én vagy ő sem voltunk hajlandók ezt, akkor és ott elismerni. Szóval ez elmúlt.

Van akiben megbízom. Azt hiszem, két embert (meg egyet, aki magától is rájön egy csomó mindenre :P:D) tudnék itt megnevezni. Egyikükkel éppen nem rég beszélgettem a bizalomról, barátságról. És nagyon örültem, és jól esett mindaz, amit mondott. Köszönöm. Van a másik ember. Volt egy beszélgetésem vele is nem olyan régen. Őszinte volt. Nagyon is. Elmondtam olyan dolgokat, amikről nem tudtam beszélni senkinek, senkivel. Neki elmondtam olyanokat is, amiket, mint említettem, másnak értelmesen elmondani nem tudtam. És akkor már csak az érzés volt, hogy nyugi van, béke van, van még aki „emberszámba” vesz, akivel tudok beszélni, azt hiszem „a mindenről”, vagy majdnem.

Szóval én. Mellettem nem könnyű lenni. Van, hogy magam sem tudom, hogy mit akarok, merre megyek. Ilyenkor aztán jön a hiszti, meg a kiakadás. Ennek mondjuk a mennyisége az utóbbi időben, azt hiszem, hogy sokat csökkent. Persze ettől még az, aki mellettem van, általában előbb-utóbb találkozik ezzel. De én igyekszem ezt tényleg nagyon minimálisra csökkenteni. Mert elbaszok vele egy csomó dolgot. És mostanában rá kellett jönnöm, hogy szeretek, nagyon szeretek nevetni, mosolyogni a világra. És élni. Szabadon. Anélkül, hogy folyton kattognék valamin, ami elrontja a kedvem, aminek semmi értelme, és különben sem használ senkinek. Szeretek beszélgetni, elmondani, hogy mit gondolok, és meghallgatni másokat. Van, aki ezt tudja, és elfogadja és hagyja, hogy legyek mellette, ahogyan ő mellettem. Van, aki kevésbé. És van, akinél a kölcsönös bizalom és őszinteség jön magától, és az jó. :) 

Jah, és azt hiszem, tudok meglepetéseket okozni azoknak is, akik jól ismernek, sőt magamnak is.  Legalábbis it seems so. Szóval sok sikert hozzám! :P :D

Az most van. A tegnaphoz képest. Úgy érzem lesz, aki majd erre néz, hátha talál valami újat itt. Hát bocs, inkább nem írok. Nincs is miről. Vagy csak inkább nem lehet. De azért jó volt. Szép lett. Köszönöm.

"Én szóra váltanám a gondolatot, de félek, hogy nem érdekel,
Sajnos nem állnak össze a mondatok,
Én nem ide jöttem, nem ezt akartam,
Reményt kaptam csak az útra, én az örök átutazó,
azt, hogy minden bűnöm megbocsátható."

Oh. Bár képes lennék őszinte lenni. Itt, vagy legalább egy valakivel. Úgy kéne. De egyszer már kaptam segítséget, most pedig, talán el sem tűrném. Inkább hagyom, hogy belémfagyjon. Egy pillantás alatt. Pedig nem is nézel rám. Nemhogy a szemembe néznél...

Köszönet a nevetésért Fontinak, Orsinak, Diának, Szilárdnak. Lacinak a hülye beszólásokért, vagy legalábbis azért az egyért :P, és a keringőért, Andrisnak.

Mire volt jó? Nem tudom. Arra nem, amire reméltem, hogy jó lesz. De most már mindegy.

Vigyázz magadra.

www.youtube.com/watch

Eredetileg más címnek kellett volna itt lennie. Egy kölcsönvettnek. Ebben a bejegyzésben is csak kölcsönvett szavaknak kéne állnia. De tegyünk inkább úgy, mintha magamtól jönne.

Republic. Két szám. És akinek kell, talán majd rájön, hogy melyik.

Nem vagyok képes értelmesen összeszedni azt, ami bennem van. Mert mégis kinek és miért és hogyan mondhatnám el? Vannak pillanatok, amikor hagyom, hogy ami bennem van, az összes bajom, fájdalom, keserűség előjöjjön és kicsitkicsit felülkerekedjen rajtam. De ez nem általános. Mert az idő nagy részében mégiscsak értelmesen létezem és nem látja mindenki, hogy most valami nagyon nincs rendben. Vannak a kevesek, akik egy pillantásból is tudják. Kettő. Meg egy, akinek elmondom, mert neki esélye sincs, hogy lássa, mégis ha valakinek, hát neki joga van tudni.

Burokba akarom zárni magam. Bezárkóznék egy szobába, ahová nem jöhetne, csak az, akit én akarok. Ezen emberek és dolgok száma most nyilván elég alacsony. Bezárkóznék, hogy minden ami fáj, rossz és nehéz az kint maradjon és ne bánthasson tovább. De nem így működik. Nem erről szól az "élet" nevű. Nem tehetem ezt meg, mert van akinek még így is, még most is, kell, hogy ott legyek, néha nevessek, néha meghallgassam a rinyálást. 

Ha ott vagyok, akkor érzem, hogy nem csak nekem van problémám. Akkor látom, hogy neked sem szól másról. Bár tény, hogy egy ideje te valahogy másképp csinálod. Azt mondod, hogy ha nem vagy emotionally involved akkor könnyebb. Mert lehet, hogy nem leszel soha igazán boldog, de nem is döglesz bele. Viszont ennek ellenére sem vagy nyugodtabb, fáradt vagy, eleged van. Persze ez betudható annak, hogy sokminden összejött megint, egy csomó munka blablabla. Hát nem tudom. Abban igazad van, hogy nem kell mindenkinek mindent tudni. Annak sosem volt jó vége. De azt hiszem, mostanság már nem is tud mindenki mindent. Vagy te, ahogyan vagyok én is neked. Mert lássuk be, azért kell legalább egy valaki, akinek rinyálhatsz. Persze "velünk, nálunk ez már kölcsönös". :)

Hová, merre tovább? Nem tudom. Örülök, ha az elkövetkező pár órámról tudok. Azt, hogy egy fél nap múlva éppen hol leszek, kivel, miért az már messze van, arról csak reményeim vannak. Az utóbbi időben csak vagyok valahol, valakivel, valamiért és ha ott éppen jó, akkor maradok is, ameddig csak lehet. Ha meg nem jó, akkor elindulok és megyek addig, amíg nem találok olyan helyet, embereket, akikkel jó, akik segítenek, lehet, hogy ők nem is tudják, de segítenek kibírni, túlélni. "Mert az egy, akinél ez ment, ő most amúgy is szarul van." Nah ja. Még mindig.

Énisénis. Már megint túl sok járművet sikerült ehhez igénybe vennem. Volt egy Laci-kocsi. Volt egy busz. Volt egy mendei vonat. Volt fél óra sétálás. Volt sülysápi vonat. És volt végül negyed óra séta.

Ennél többet nem lehet leírni.

Most eljutottam odáig, hogy nem csak rólam szól, vagy nem elsősorban.  Én csak "szenvedő alanya" vagyok a Te történéseidnek. És megtörtént a fenti mondat. Véletlenek márpedig nincsenek. Ennek eddig semmi értelme. Pedig... most jobban kéne, hogy értelmes tudjak maradni, mint eddig bármikor. Próbálok, igyekszem.

Elolvastam. Pont ugyanezt hallgattam 2 nappal ezelőtt, és mi lett a vége...Ne lássak párhuzamokat.

Olvass mást is. Én megtettem.

.....

Ne aggódj, a robbanások ideje lejárt. Most pedig bocsánatot kérek azért a kicsiért is, ami megtörtént itt. Harag volt és düh, és hagytam hogy ők beszéljenek. Sajnálom. Azért az ajándékomat inkább megtartom. Végülis, ő nem tehet semmiről. Vagy ki tudja :P:D

.........

Úgy szeretnék ellenkezni. Úgy mondanám... de nem lehet. Olyan buta vagy.

Folyamatosan jön valami, valaki, csak hogy elterelje a gondolatokat, és mégis mindig visszatérnek. Nem is... dehogynem.

...........

Már nem tudok dühös lenni. Rád? Magamra? Lenne értelme?

Kellett. Elhittem. Megbíztam. One of those bad dreams, when you can't wake up. Most higyjem el, hogy nem direkt volt? Végülis kit hibáztathatnék? Engem már rég nem te kínoztál.

Dalszöveg: Hinni azt, hogy... nem mos el majd mindent az eső. Erre anyu: Pedig most éppen igen. :D:D

.................

Én is féltem. Látszott? Ha nem, akkor érződött. Ha az sem, akkor leírtam. Addig, amíg nem volt semmi, nem féltem.

........................

Cross another road, face another day...

Ennek sem kéne megszületnie. Nem így. Nem indulatból, nem haraggal. De muszáj, mert felrobbanok, ha nem írom le, és talán mégsem kéne most mindenkinek látni, tudni. De a f*szér nem akar menni, hogy értelmesen rakjam a gondolatokat mondatokba.
A probléma az, hogy nem tűnik el. Ott van a gondolataimban, hülyébbnél hülyébb mondatok, helyek, történések jutnak eszembe.
Szánalmas, utolsó töketlen f*sz. Most olyan kedvem lenne üvölteni, mint egyszer ott május vége felé, egy este. Lehet, hogy arra is csak én emlékszem úgy. Mindegy. Elegem volt. Hogy lehet, hogy megint ide jutottam??? Miért kellett nekem megint, még egyszer, sokadszor elhinnem??? Nem is vagyok normális. Kéretik néhány pofon és seggberúgás. És öljetek meg ha még egyszer a közelébe mennék.

Már majdnem kész egy karácsonyi ajándék. Még szól az a dal.
Könnycsepp.
Meg még egy.
Odi et…most csak idáig van meg.
Még tele a falam.
Még egy fekete-fehér-sárga az ágyamon.

Sajnálom. Kiakadtam. Tévedtem: megvisel.

 

Lett volna rá alkalmad.

Nem bírom. Segíts, kérlek. Nem megy egyedül. Fáj.

Legyen… a Tied.

 

Hazugság? Tévedés?

Nem érted. Nem baj. Megértem.

Ostoba idézetek. Dal. Neked. Nekem.

Kusza, összevissza gondolatok.

Könnycsepp. Ölelés. Mosoly.

Bírd ki. Kibírom.

Nincs baj.

Megyek. Tovább.

Színezek. Játszom.

Nem vagy Esztusos. A blogod sem az.

Te meg nem vagy hajlandó elhinni és elfogadni, hogy lehet a dolgokat nem csak úgy, ahogy te csinálod. Nekem a világon semmi bajom, illetve, csak egyszerűen nem vagyok rajta kiakadva. Ami elismerem fura. Ami tényleg nem megszokott, és én magam is meglepődöm rajta, olyannyira, hogy azon paráztam tegnap este, hogy mi a baj velem, hogy nem vagyok kiakadva, pedig még okom is lenne rá. Nem tudom, hogy mi ez. De nem hiszem, hogy csak nem vagyok hajlandó elismerni, h ki vagyok akadva. Mert nem éreztem igaznak, mikor azt mondtam. Mert nem az.

Azt hiszem, csak mindennek idő kell most. Meg mindenkinek is. Szóval én inkább csöndben vagyok, várok és figyelek. Elmerülök a nyugalomban, és felélek minden csepp szeretetet amit kapok. Ami néha úgy jön mint egy meglepetés, nem is gondolok rá, és akkor ér a legtöbbet. Köszönöm. :)