Ennek sem kéne megszületnie. Nem így. Nem indulatból, nem haraggal. De muszáj, mert felrobbanok, ha nem írom le, és talán mégsem kéne most mindenkinek látni, tudni. De a f*szér nem akar menni, hogy értelmesen rakjam a gondolatokat mondatokba.
A probléma az, hogy nem tűnik el. Ott van a gondolataimban, hülyébbnél hülyébb mondatok, helyek, történések jutnak eszembe.
Szánalmas, utolsó töketlen f*sz. Most olyan kedvem lenne üvölteni, mint egyszer ott május vége felé, egy este. Lehet, hogy arra is csak én emlékszem úgy. Mindegy. Elegem volt. Hogy lehet, hogy megint ide jutottam??? Miért kellett nekem megint, még egyszer, sokadszor elhinnem??? Nem is vagyok normális. Kéretik néhány pofon és seggberúgás. És öljetek meg ha még egyszer a közelébe mennék.

Már majdnem kész egy karácsonyi ajándék. Még szól az a dal.
Könnycsepp.
Meg még egy.
Odi et…most csak idáig van meg.
Még tele a falam.
Még egy fekete-fehér-sárga az ágyamon.

Sajnálom. Kiakadtam. Tévedtem: megvisel.