Nem tudom miről fog ez itt szólni. Sok mindenről szólhatna. Vannak dolgok, amik történnek, és nem tudom meghatározni a helyüket, talán még a szerepüket sem egyelőre az életemben. De most nem ezekről fogok írni. Mert nem akarok, meg talán most ez nem is kell nekem annyira.

Írok magamról. Arról, aki vagyok. Van, aki azt mondja, hogy rajtam, mindig minden látszik. Van olyan, aki szerint talán nem. Van, aki nem tudja. Nyilván első körben meg kell ismerni. Engem. Ahhoz, hogy egyáltalán tudja valaki, hogy mi olyan történik, ami látszódhatna. Kell, hogy közel legyen annyira, hogy megbízzak benne, hogy elmondjak neki dolgokat. Volt mostanában valaki, akiről azt hittem, hogy megbízom benne. Rá kellett jönnöm, hogy amikor azt hittem, akkor csak a szükséghelyzet hozta úgy, hogy neki mondtam el sok mindent. Sőt volt amit elmondani sem voltam képes, csak leírtam vagy ilyesmi. Nem bíztam benne, csak egy nagyon rövid ideig. Míg először el nem lökött magától. Utána, akárhogy is, de nem volt bizalom abban a kapcsolatban. Mint látható, nem is működött. Ma már könnyű szívvel mondom, hogy nincs miért sajnálnom azt a kapcsolatot, mert ha nem is a legelején, de nagyon hamar megbukott már, akkor is, ha én vagy ő sem voltunk hajlandók ezt, akkor és ott elismerni. Szóval ez elmúlt.

Van akiben megbízom. Azt hiszem, két embert (meg egyet, aki magától is rájön egy csomó mindenre :P:D) tudnék itt megnevezni. Egyikükkel éppen nem rég beszélgettem a bizalomról, barátságról. És nagyon örültem, és jól esett mindaz, amit mondott. Köszönöm. Van a másik ember. Volt egy beszélgetésem vele is nem olyan régen. Őszinte volt. Nagyon is. Elmondtam olyan dolgokat, amikről nem tudtam beszélni senkinek, senkivel. Neki elmondtam olyanokat is, amiket, mint említettem, másnak értelmesen elmondani nem tudtam. És akkor már csak az érzés volt, hogy nyugi van, béke van, van még aki „emberszámba” vesz, akivel tudok beszélni, azt hiszem „a mindenről”, vagy majdnem.

Szóval én. Mellettem nem könnyű lenni. Van, hogy magam sem tudom, hogy mit akarok, merre megyek. Ilyenkor aztán jön a hiszti, meg a kiakadás. Ennek mondjuk a mennyisége az utóbbi időben, azt hiszem, hogy sokat csökkent. Persze ettől még az, aki mellettem van, általában előbb-utóbb találkozik ezzel. De én igyekszem ezt tényleg nagyon minimálisra csökkenteni. Mert elbaszok vele egy csomó dolgot. És mostanában rá kellett jönnöm, hogy szeretek, nagyon szeretek nevetni, mosolyogni a világra. És élni. Szabadon. Anélkül, hogy folyton kattognék valamin, ami elrontja a kedvem, aminek semmi értelme, és különben sem használ senkinek. Szeretek beszélgetni, elmondani, hogy mit gondolok, és meghallgatni másokat. Van, aki ezt tudja, és elfogadja és hagyja, hogy legyek mellette, ahogyan ő mellettem. Van, aki kevésbé. És van, akinél a kölcsönös bizalom és őszinteség jön magától, és az jó. :) 

Jah, és azt hiszem, tudok meglepetéseket okozni azoknak is, akik jól ismernek, sőt magamnak is.  Legalábbis it seems so. Szóval sok sikert hozzám! :P :D