Ezt a mondatot alkottam az imént. És az agyamban kéne lenni ahhoz, hogy ezt valaki igazán értse, de most megpróbálom mégis leírni, hogy mit jelent a „tavasz-érzés”. A fogalom valahol úgy 2003 környékén keletkezett. Még emlékszem, hogy éppen énekkar volt. Kedd vagy csütörtök délután. Olyankor mindig besütött a terembe a nap, főleg az alt szólamra, mert mi ültünk az ablak mellett. És olyankor mindig mosolyogtunk. Persze akkor volt ám más okom is a mosolyra, nem csak a napsütés. Talán pont úgy ahogy most is. Mert süt a nap, kék az ég, finom illatok szállnak (anyu főz), és bár még nagyon messze vagyunk attól, amit tavasznak szokás nevezni, mégis az egész világban, legalábbis amit én érzékelek belőle, ott van az ígérete a boldogságnak, a szépségnek, ott a remény, hogy minden jó lesz. És most egy kicsit az is. Minden rendben van. Mosoly az arcokon, és én egyszerűen nem tudom abbahagyni a vigyorgást. Mert most újra, hosszú idő után újra, őszintén, belülről jön. Ez a „tavasz-érzés”. Amikor tudom, hogy valami új kezdődik, mindenben, magamban.