Azoknak az arcai akik hatással vannak az emberre az élete során. Van olyan, aki azért lesz kisebb-nagyobb hatással, mert akaratlanul is sok időt töltünk a közelében. Gondolok itt a családra elsősorban, és azon belül is elsőként a szülőkre. Az anyára, akitől a szeretet első jeleit kapja a kisgyerek, aki később majd bármikor ott lesz és szeret gondolkodás nélkül, és akkor is, ha más nincs. Meglehet én most egy nagyon is ideal case-ről beszélek itt. Talán azért, mert nekem nem kellett még csak a lehetőségén sem elgondolkodnom annak, hogy esetleg nem lesz anyai szeretet jelen az életemben. Aztán ott az apa. Jó esetben tisztelettel felnéz rá a gyerek, hiszen mégis csak ő a családfő vagy mi. Lehet persze, hogy ez már ilyen nagyon old-fashioned way of thinking. Nekem mégis úgy tűnik, hogy ez a normális. Persze ehhez kell az, hogy a szülő(k) ismerjék a gyereküket legalábbis valamilyen szinten, és tudják, hogy miből mennyi kell neki, ahhoz, hogy értelmes, let's say "normális" emberré váljon.
Aztán mások. Akik nincsenek ott egészen kicsi kortól kezdve. Volt egy tanárom, az első osztályfőnököm, még általános iskolában. Annyi törődést, kedvességet kaptunk tőle, hogy egy idő után már mindenki rá akart hasonlítani, olyan akart lenni, mint ő. Mert éreztük, tudtuk, hogy szeret minket éppen ezért, mivel nem akartuk megbántani igyekeztünk is minél jobban viselkedni, a lehető legjobban tanulni, és egy értelmes közösség lenni. Látszott rajta, hogy szereti a munkáját és komolyan is veszi. Szigorú volt, de ahhoz, hogy meg tudjuk csinálni a kiadott feladatokat, minden segítséget megadott, ha látta, hogy igyekszünk és ami rajtunk múlik azt megtesszük.
Van az a fajta hatás is, ami csak egy ideig tart. Akkor persze igen nagy szerepet kap, és elnyom sok minden mást. Ilyen az osztálytársak, az ideig-óráig tartó barátságok hatásai. Nem mondom, hogy később nem maradhatna meg, de ezeknek közös jellemzője, hogy egy rövid ideig minden másnál jobban láthatóak. Ez akkor veszélyes igazán, ha van valaki, aki nincs tisztában magával, nem tudja merre tart, és nagyon könnyen befolyásolható. Tudom, mert ilyen voltam. Néha még vagyok is. Mert tetszik, ahogyan ő csinál dolgokat, csakhogy nem veszem észre, hogy nekem az úgy nem menne, mert nem ő vagyok, mert másképp látok dolgokat, máshogy állok hozzá az élethez. Szóval van még miben változni.
Végül van olyan is, aki sokáig ott van. A “sokáig” persze relatív fogalom. Van akinek már egy hónap is sok. Van akinek egy év sem az. De azt hiszem, hogy ez nagyban függ attól, hogy az eltelt idő alatt, az adott kapcsolat milyen mélységekig jutott el, mit jelent egyik ember a másiknak. Van, hogy erre csak egy megszakadt kapcsolat ébreszt rá. Ők azok, akiktől a legtöbbet lehet tanulni, és nem csak ők, hanem maga a kapcsolat is tanít dolgokra. Megtaníthat türelemre a másikkal szemben, megtaníthat szeretni, megtaníthat tovább menni. De ezek a kapcsolatok is van hogy véget érnek. Olyankor nehéz, mert elveszik egy biztosnak látszott pont, egy kicsit elbizonytalanít, egy kicsit meginogsz. Mégis, menni kell tovább, mert jön majd más. Nem az ő helyére, de egy idő után az újonnan jövő nagyobb és nagyobb helyet kap, míg már csak a heg látszik, amit maga mögött hagyott az, aki elment. De az ott marad, és van hogy fáj, egy kép, egy hang, egy érzés miatt.
